Beindult a tökéletes keleti káosz. Ebbe már egyszer korábban belekóstoltunk, akkor nem írtam, nade most. A nagy nemzetközi találkozó előtti délutánokon karma jóga volt a program. Ez kb egyenlő a közmunkával. Persze hogy mentünk, viccesek az emberek, jó segíteni, meg egyébként is, semmi másra nem volt gondunk. Takarítjuk a meditációs termet, meg díszítik, meg minden. Ekkora káoszt még nem láttam. Teljes fejetlenség (vagy legalábbis nekünk annak tűnt), minden munkafolyamat egymás hegyén hátán, először porszívózás (a teljesítményét inkább hagyjuk), aztán pókhálózás, miközben négyen asszisztálunk hozzá. Gabival betegre nevettük magunkat, és meg is akartunk mindent reformálni, perszehogy. De aztán be kellett látnunk, hogy van itt rendszer, csak mi nem vagyunk képesek ezt befogni. Minden elkészül mindig szépen időre, max nem pont olyan úton-módon, ahogy azt mi elképzeljük.

Na vissza az eredeti gondolathoz. Klassz keleti káosz, mindenben. Elővettük hát a rugalmasságot a farzsebből meg a humorérzéket is, mert másképp ezt nem lehet.

Reggel (na ezt otthon nem meséltem el) egyedül jöttem át, mert egy kicsit tovább aludtam, passzolva a hajnali programokat. Gondoltam majd sétálok, vagy ilyesmi. Erre mit ad Isten, motoros fiú az út mentén, telefonál. Próbáltam belőle kiszedni, hogy ugyan tudja-e hogy lehet-e valahol biciklit bérelni, de annyira már nem tudott angolul, hogy ezt el tudja mondani. Viszont a „need a lift?” már ment neki, mondtam hogy ühüm, köszi, és átvitt a másik asramba. :) Folytak a könnyeim mire odaértünk, mert ugye itt a bukósisak nem túl gyakori, de nagyon viccesnek találtam, meg úgyis rég ültem már motoron. Indiában meg még soha. Hát így.

Mai tanulság: mindenre van ám időnk, csak meditálni nem. Tessék csinálni rá!!!